Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12.rész

2015.04.07

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Ma rá kellett jönnöm, hogy nem csak az álmok és a legnagyobb vágyak megvalósulása, hanem a tökéletesség is totál nagy szívás. Egyáltalán létezik “tökéletes”?
Volt már olyan veletek, hogy egyszerűen semmi, de semmi sem jött össze? Például amikor sikerült tökéletes manikűrt kreálnotok, de hirtelen elmaszatolódik, vagy amikor tökéletesen egyenesre vasaljátok a sérótokat és elkap egy tavaszi zápor? Vagy amikor mindenki azt hiszi tökéletesek vagytok, de aztán… rájönnek hogy mégsem, és ezzel orbitális csalódást okozol nekik?
Csajszik, pasik…Senki sem tökéletes. Én sem.
Ugyanis hiányzik belőlem a hiba.
Ja, igen. Még ott van a harmadik szívás.
“A barátaidat megválogathatod, a családodat nem!” Na ja. Éppen ez a probléma. “S” folyamatosan csak keresi a bajt. Mondjuk kezdem azt észre venni, hogy rendszerint a baj találja meg őt…
- Ezt nem hiszem el… - dünnyögte anyu, miközben felhúzott térdekkel ült a kanapén, és a forró csokiját fújogatta, hogy hamarabb hűljön. - Kezdem azt hinni, hogy tényleg megbolondultatok…
Veronika, “M” anyukája,  a hűtőnek támaszkodva figyelte az eseményeket, mi pedig mindnyájan a kanapén ültünk, immáron megszáradva. “E” anyukája, Bella éppen ekkor toppant be.
- Jaj, gyerekek, mi történt veletek? - nézett körbe.
Barna haja elegáns kontyba volt fogva, és titkárnős kosztümöt viselt, mint mindig. Csoda, hogy ott és akkor nem a munkájával foglalkozott, hanem a fiával.
Senki sem szólt egy szót sem.
- Sajnálom anyu… - szipogta a nővérem. - Én nem akartam…
- Hát szóhoz sem jutok kislányom! - sápadozott anyu. - Azt még eltudom képzelni, hogy Roni képes ilyesmire, de hogy te?
- Kösz. - mondtam, mire “E” és “M” kuncogni kezdtek.
- Mi lett veled? Csak nem feltűnési viszketegséged lett, mint a húgodnak?
- Hát igazán kösz! - fortyantam fel.
Anyu sem bírta ki mosolygás nélkül.
- Miért csináltad? - kérdezte anya halkan, amikor lehajolt “S”-hez, és megsimogatta a fejét.
A nővérem csak a fejét rázta.
- Nem tudom… - a könnyek csak úgy folytak az arcán.
Anyu nagyot sóhajtott, majd kiült a konyhába a másik két szülővel, mi pedig felviharzottunk az emeletre.
Bementünk “S” szobájába, ahol még a csillár is pink volt, a neonrózsaszín falak mellett.
Ő lefeküdt az ágyra, magához ölelte a kopaszkutyáját, Sheilát, aki állandóan a szobájában lézengett, és csodálatos “hajkoronát” hordott.

Hárman körbeültük, és csak bámultunk rá tanácstalanul.
- Azt hiszi tökéletes vagyok. Az ő elsőszülött kislánya, aki ügyvédnek tanul… - motyogta Stella két orrfújás között. - Én is hibázhatok…
- Hát mostanában elég sokszor éltél a lehetőséggel. - jelentette ki “E”.
- Ugyan már srácok! - ült fel az ágyán. - Tanulok belőle, hisz’ kétszer nem követem el ugyan azt a … - kezdett bele “S”, de én közbevágtam.
- Igazad van. Úgy négyszer-ötször követed el, mire észhez térsz. - mondtam. - Na halljuk, miért csináltad?
“S” bűnbánóan lesütötte a szemeit. - Azt hittem… mivel “M” ott dolgozik… , hogy nem lesz baj.
“M” döbbentem nézett rám a csillogó barna szemeivel.
És fogalmam sem volt, miért pont rám.
- Szóval én csak erre vagyok neked jó? Hogy ingyen juss hozzá cuccokhoz? - kérdezte, mikor szóhoz jutott a meglepettségtől.
- Hogy mi van!? - hátraszökkentem, mint akit felpofoztak. - Te mégis miről beszélsz?
- Jól hallottad… - mondta dacosan. - Chh… nem értem mégis mit vártam tőled…
- Tessék? - fortyantam fel. - Nehogy már az én hibám legyen! Mi az hogy nem érted mit vártál tőlem!?
- Azt hittem, nem fogod kihasználni azt, hogy jóban vagyunk! - kiabálta. - De belátom, nagyot tévedtem…
- Szóval így gondolod? És különben is! Senki sem könyörgött, hogy legyünk jóba! - vágtam oda.
- Ó, igen? - fintorgott. - Hát akkor viszlát!
Ahogy a kilincsre emelte a kezét, az ajtó kivágódott, és “K” állt a küszöbön. A vigyor azonnal lefagyott az arcáról, ahogy meglátta “M”-et, aki morogva kikerülte, majd leviharzott a lépcsőn.
- Ez….ez…ez meg mégis mi a fene volt? - dadogott “K”, teljesen lefagyva. - Ti is láttátok, hogy ez “M” volt? Le maradtam valamiről?
A dühtől fortyogva pattantam fel, majd elhagytam a szobát, az ajtót magam után erősen becsapva.
Amikor beléptem a szobám ajtaján, azt is becsaptam, nekitámaszkodtam, és zokogva csúsztam le a földre.
Lövésem sem volt, hogy mit tegyek. Csak azt éreztem, hogy a szívem millió darabra hullik szét.

Később:
A skacok elrángattak a tűzijátékra, amit valami cég tartott, ünneplésképpen. Voltaképpen csak “K” rángatott mindenkit, hogy: “Uram atyám imádom a tűzijátékot, muszáj elmennünk!”.
Holott nekem marhára nem volt kedvem élni se, nemhogy elmenni bárhová is. De kényszerítettek.
Ahogy néztem a mosolygó embereket, a csodaszép tűzijátékot… nem tudtam átérezni. Mindenki csodásan szórakozott. Én meg…
“K” odaállt mellém.
- Te meg miért vagy ilyen búval vert?
- Most már biztosan utál… - kezdtem bele, de a telefonom hangos csipogása közbeszólt.
Előkotortam a táskám aljáról a készüléket, majd megnyitottam az üzenetet.
Feladó: “M”
“A fák között, mögötted.”
Csak ennyi állt az üzenetben. Zavartam néztem a barátnőmre.
- Egy perc, és jövök.
Azzal megindultam a fák közé, nem messze a tértől, ahol a tűzijáték volt.
Ott állt, az egyik fának dőlve. Az egyik lábát felhúzta. Tetőtől-talpig feketében volt, amihez szegecses ékszerek és egy fekete napszemcsi is társult, a bőrdzsekiről nem is beszélve.
- Te mióta öltözködsz így? - kérdeztem bátortalanul, a kezemet tördelve, és a cipőmet bámulva.
De “M” nem felelt, makacsul hallgatott, miközben kifújta a füstöt. Piros Marlboro-t szívott.
Tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi rocksztár.
A nagy csend után, egyszerre szólaltunk meg.
- Mondd előbb te! - nevettem.
- Kérlek ne haragudj rám! - nézett rám bűnbánóan. - Nagyon idiótán viselkedtem!
A fejemet ingattam. - Felejtsük el.
- Figyu… - kezdtem bele elbizonytalanodva. - El akarok mondani valamit…csak…
- Roni… - lépett közelebb vigyorogva. - Szerelmet fogsz vallani?
Hangosan felröhögtem.
- Nem, dehogy is! Azt akarom mondani… hogy kilenc éves korom óta a rajongód vagyok… és a legnagyobb álmom vált valóra amikor találkoztunk! - vallottam be.
“M” nem mondott véleményt, inkább témát váltott.
- Beszélgettem anyukáddal. - mondta.
A szívinfarktus kerülgetett. Anya bármit képes kitalálni!
- Miről? - kérdeztem meghökkenve.
“M” csak nézett rám, hatalmas vigyorral az arcán. - Szerelmes vagy belém, kicsi Roni?
Le kellet volna fotózni, hogy milyen fejet vágtam! Éreztem, hogy tisztára elvörösödtem.
- Te-te-te-tesséééék? - kiabáltam. - Ezt a marhaságot meg ki mondta!? Én neeeem! - visítottam.
- Nyugi már, relax! Csak vicc volt! - nevetett ki, miközben elkezdett a szatyorban turkálni, amit egész ideáig a kezében tartott.
Egy nyakláncot vett elő, majd átnyújtotta nekem.
A medál kulcs alakú volt, és még óra is volt benne.
Kulcs, és óra? Megint bevillant a jóslat.
- Akkor ez azt jelenti hogy… kibékülünk? - néztem fel rá. - Egyébként köszi a nyakláncot.
“M” szemében észrevettem az ismerős, huncut csillogást. Oldalra hajtotta a fejét, majd mosolyogva nézett rám.
- Hát… ha szeretnél. - hangzott el az oly’ jól ismert mondat.
Egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Akkor nosztalgiázzunk! - kiáltott fel “M”, majd szorosan átölelt.
Elképesztően boldog voltam.
- Egyébként honnan tudtad hogy hol vagyok? - kérdeztem, miután abbahagytuk a nevetést.
- Tudoood. - mondta elnyújtva. - Beszéltem anyukáddal, aki elmondta, hogy te…
- El ne kezdd megint! - ordítottam rá, mire mindketten a hasunkat fogva kezdtünk el szakadni a röhögéstől.
“M” a zsebében turkált, majd egy doboz cigit dugott az orrom alá.
- Kérsz? - kérdezte.
- Már nem dohányzom. - mosolyogtam. - De elfogadom.
Meggyújtotta a csikket, én pedig szívtam egy mély slukkot.
- Ha miattad szokok megint rá, azt nagyon megkeserülöd! - figyelmeztettem szigorú képet vágva.
Egyből eszembe jutott egy mondat a Polaroidokból:
171. Teli doboz százas piros Marlboro vigasztalgat.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.