Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14.rész

2015.04.07

“ Megidéztem egy régi álmot,
most Budapest hív, s te visszahívod.
Holnaptól más lesz a világ... „


Kedves naplószerű jegyzettömb!

Még mindig tisztán emlékszem az első tanítási napomra Budapesten. Kis idővel a félév előtt költöztünk, és senkit sem ismertem a környéken, mégsem féltem egyáltalán.
Természetesen aznap sikeresen elaludtam.
Ezen a napon ejtették meg a március tizenötödikei ünnepélyt, így az igazgató telefonon közölte, hogy ünneplőben kell megjelenni, amiről én a reggeli hajrában csodálatosan megfeledkeztem. Így hát az ágyból villámgyorsan kipattanva magamra kaptam az akkori kedvenc szerelésem, a bőrdzsekimet és a szakadt farmeromat. Szélsebesen átvasaltam a kócos frizurámat, hátracsaptam a fejemen a fullcapemet, az előtérben felráncigáltam magamra a nyúzott tornacipőmet, és a gördeszkámat felkapva rohantam ki a langyos, tavaszi reggelbe.
Félúton deszkáztam, aztán a futás gyorsabb módszernek bizonyult. Az iskola előtt megállva bámultam magam elé… aztán pofára estem. Nem, nem magamtól, valaki sikeresen nekem jött.
Nagy puffanást hallottam a hátam mögül, mindezek után pedig egy gördeszkát láttam elgördülni magam mellet.
Felpattantam és hátranéztem a tulajdonosára, aki a földön fetrengett. Beanie a szőke, kócos fejen, bőrdzseki, kék csőszárú naci, converse. Úgy láttam ő is megfeledkezett az ünnepről.
- Örülnék, ha nem próbálnál meg kinyírni már az első napomon. - jegyeztem meg barátságtalanul, aztán kezet nyújtottam, és felhúztam a földről.
- Akkor mi a fenét bámészkodsz itt az út közepén, ha nem akarsz meghalni? - kérdezte undok hangon, majd alaposan végignézett a nagy, sárgászöld szemeivel. - Á, szóval új vagy itt?
  Jó hogy észreveszi. - gondoltam magamban.
Némán bólintottam, majd elindultam utána, mivel időközben megpróbált otthagyni.
Teljesen lazán nyitottunk be az aulába, egymást hangosan oltogatva, mikor észrevettük, hogy mindenki vigyázban áll, és üvölt a Himnusz.
Az egyik felettébb érdekes kinézetű  tanárnő - akiről később meg tudtam, hogy biológiát fog tanítani - alaposan végigmért mindkettőnket, majd odalépett hozzánk.
- Kovács… maga minden áldott nap el akar késni? És hol hagyta a fekete-fehér ünneplőjét? - förmedt a fiúra.
A srác csak kuncogott, és mikor a tanár elment, egy lány lépett oda mellém. A szőkeség csak fintorogva pillantott rá.
A lánynak hosszú, hullámos haja volt, és alig látott ki a szög egyenes fufruja alól. Neonzöld feliratú, fekete kapucnis pulcsit viselt és sötét csőnadrágot. Még egy ember, aki megfeledkezett az ünneplőről. Ijesztően megváltozott azóta.
- Üdv, “K” vagyok. - súgta oda. - Szóval te vagy az új lány! - mosolygott.
Mosolyogva bólintottam. - Péterffy Roni vagyok… amúgy Veronika, de a Ronit jobban csipázom. - vigyorogtam.
Te jó ég. Hogy voltam képes ilyen szavakat használni?
- Én úgy tudom, hogy sajnos nem leszünk csoporttársak. - mondta szomorúan.
- Csoport? - kérdeztem meglepetten.
- Úgy van! - mondta. - Itt az egy évfolyamba járó  tanulókat tanulmányi eredmény szerint rendezik csoportokba, nincsenek osztályok.
- Á, értem.
A lány közelebb hajolt hozzám, majd a fülembe suttogott:
- Vigyázz vele. - bökött alig láthatóan a háta mögé, ahol a szőke rác állt. - A suli bajkeverője. Nem érdemes vele ujjat húzni, ő itt a nagymenő.
Hangosan felnevettem, és ezzel sikerült is beszereznem néhány újabb furcsálkodó,vagy gonosz pillantást.
- Most mi olyan vicces? - pislogott “K”.
- Akkor emberére talált, mert a legmenőbb diák státusza az én szerepem. - kacsintottam vigyorogva.
Később, életem első óráján az új suliban:

A szőkeség bezzeg a csoporttársam lett. Micsoda öröm volt ez számomra. És egy másik öröm! Az elmebajos tanárnő mellé ültetett. Az utolsó padba, az ablak mellé.
Amikor leültem volna, a lábával megpróbálta kihúzni alólam a széket, de nem sikerült neki.
Nem szóltam semmit, csak vetettem rá egy gyilkos pillantást, majd helyet foglaltam.
Az óra unalmasan telt, a szőkeség pedig folyamatosan papírgalacsinokkal bombázott.
Hirtelen kopogtak, mire összerezzentem.
- Szabad! - rikoltott fel az agybajos nőszemély, aki a mai napig tanárnak képzeli magát.
- Elnézést a zavarásért… De valaki dohányzott a férfi vécében, és szeretném Kovács “E” táskáját átnézni. - lépett be egy illetékes az ajtón.
- Miért pont én!? - csapott a srác dühösen a padunkra.
Mit mondhatnék? Szegény olyan szerencsétlenül próbálta a sapkájába rejteni a csikkeket, hogy megsajnáltam.
Amikor a tanár elfordult egy pillanatra, én a cipőmbe dugtam a csikkeket.
- Te meg mit művelsz? - súgta oda ingerülten.
- Segítek rajtad, ha nem vetted volna észre. - mondtam flegmán, majd keresztbe tettem a lábaimat, mintha mi sem történt volna.
Már szinte nekem volt ciki. “E” minden cuccát átkutatták, még a cipőjét is lekellett vennie!
Kuncogva figyeltem, hogy semmit sem találnak.
Amikor végre megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, hazamehettünk.
Összepakoltam a cuccaimat, majd lesétáltam a lépcsőn.
Ámde a harmadik lépcsőfokon valaki fejbedobott egy üres energiaitalos dobozzal.
- Hé,te! - hallottam egy ismerős, vékony hangot a hátam mögül.
- Hurrá. - sóhajtottam fel. - Mit akarsz?
- Csak… - lihegett, miközben kettesével vette a lépcsőfokokat. - Csak azt akarom mondani… hogy köszi!
- Igazán nincs mit. - mondtam halkan, aztán reméltem hogy békén hagy.
- Merre mész haza? - állt be elém kíváncsiskodva.
- Arra, amerről jöttem.
- Csúcs! - mondta széles vigyorral az arcán. - Akkor mehetünk együtt haza!
Felsóhajtottam. - Jól van, egye fene!
Az úton “E” egyszerűen nem tudta befogni. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek évekre leragasztották a száját, és csak most beszél jó ideje először.
Én mégis inkább gondoltam őt viccesnek, és érdekesnek, mintsem idegesítőnek. “E” dilis volt már akkor is, de hogy nem lehet mellette unatkozni, az tuti!
- Kérsz cigit? - nyújtottam felé a dobozt, amit előkaptam a táskámból.
Ledermedve nézett rám. - Te cigizel?
- Most kérsz vagy nem? - néztem rá sunyin, mire ő végre kivett egy szálat.
- Egyébként király vagy. - nézett rám mosolyogva.
- Miért is?
- Te komolyan észre sem vetted, hogy mekkora benyomást tettél a csoportra már az első napodon? - vigyorgott. - Bár szegény japcsi csaj, akire rámozdultál nem lehet túl boldog!
- Japcsi? - nevettem fel. - Nem mozdultam rá, csak szivattam.
- Aha-aha, persze-persze. - kuncogott. - Tudom ám, hogy két csapatban játszol.
- Há’ most mit tagadjam? - röhögtem, miután kifújtam a füstöt. - Egyébként tényleg csak ugrattam szegénykét.
- Amúgy menő a piercinged. - mondta, a szám sarkában csillogó kis ékszerre mutatva.
- Köszi. A te stílusod sem rossz.
Ezek után egész úton hazafelé a Rather Be című számot énekeltük, ahogy csak a torkunkon kifért.
“Ven ájem vit jú, der íz nó plész áj rátör bí!!!!”
Ezt a számot választottuk az új barátságunk főcímdalának.

És attól a naptól kezdve én és “E” mindenhová együtt mentünk. Együtt kezdtünk el focizni, ahonnan kidobtak mert nem jártunk el rendszeresen edzésre. Együtt kezdtünk volna kosarazni, de kidobtak, mert túl alacsonyak voltunk, és vagyunk is.
Együtt jártunk szertornára, amit ott kellett hagynom, míg ő most a legjobb a csapatban.
Egyedül a hip-hop maradt meg, a sok szakkörből, amibe együtt vágtunk bele. Együtt ettünk a büfében, együtt vertük meg azokat, akik nem tetszettek nekünk, együtt jártunk pulmonológiára, együtt ültünk a pszichológusnál, egy pohárból ittunk, együtt deszkáztunk, együtt rúgtunk be, és együtt józanodtunk ki. Együtt ültünk az igazgatóiban, a rendőrségen, a korházban. Mindent, de mindent együtt csináltunk. Én segítettem amikor drogozott, és amikor olyan részeg volt, hogy azt sem tudta hol van.
Vele voltam, ha nevetett, ha sírt, ha győzött vagy hogyha vesztett.

Kedves “E”!
Ha egyszer majd talán elolvasod mindezt, amit az emlékiratomba leírtam (ami még mindig nem napló! , csak naplószerű) tudd, hogy nagyon… nem, nem szeretlek… bírlak téged. Na jó, szeretlek is, de szigorúan csak barátilag.
Szóval… bizonyára neked is le esett - de ha nem, akkor leesik, ha ezt olvasod - , hogy jövőre elválnak útjaink. Te másik középiskolába mész, mint én. Új embereket ismersz meg, hátha addigra hozzád ér majd egy lány is (LOL), és engem … engem elfelejtesz.
És amilyen kis szemét vagy, úgyis így lesz… és ha így lesz, pontosabban így lett (vegyük tekintetbe, hogy ezt az írást lehet hogy csak évek múlva olvasod el).
Szóval ha így lett, akkor fulladj meg ott ahol vagy!
De ha mégse, akkor puszillak. Fujj.
Ha amikor ezt elolvasod, még jóban leszünk, akkor… este deszka?
Csak ennyit akartam. Azt hiszem sikerült mindent leírnom, úgy, ahogy szerettem volna.
“E”… mi lenne velem nélküled?
(Nyugodt életem lenne… lol.)


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.