Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18.rész

2015.05.08

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Az apámról összesen négy dolgot tudtam. Amikor egyre nagyobbra nőttem, minél több dolgot akartam megtudni róla. Ámde anyu csupán annyit volt hajlandó elmondani, hogy aki összehozott engem akkoriban, nagyon fiatal volt. Verseket írt, és dalszövegeket, amolyan költő volt. Anya elmondása szerint elég önimádó ember, aki folyton csak szédítette a csajokat. És hogy egyáltalán nem volt arra kíváncsi, hogy gyereke fog születni…
Apa nélkül nőttem fel. Sosem találkoztam azzal az emberrel, akinek a vére az ereimben csordogál. Anyu szerint jobb is így.
Számtalanszor néztem sóvárogva a gyerekek után az oviban, akiket az apukájuk vitt haza, és mindig boldogan nevetgéltek.
Borzasztó volt, és nem akarom, hogy “S” gyermeke is így végezze…

Ott, és akkor, a mosdóban állva kinyitottam a számat, de a szavak csak nem jöttek.
- Menjünk haza. - mondtam végül.

Az eget sűrű esőfelhők borították be, a csapadék pedig úgy ömlött Budapest utcáira, hogy másodpercek alatt bőrig áztunk.
A házunkba beérve “S”-t és anyut pillantottuk meg a konyhában ülve. Idegbeteg pillantással meredtem a nővéremre.
- Te meg hogy mered idetolni a képed? - szűrtem a fogaim közt.
“E” próbált visszafogni, de én nem bírtam magammal.
A tekintetem perzselt, százszor egymás után égetve porrá a nővéremet.
“S” csak szótlanul ült a helyén, könnyeket potyogtatva, állát a kezére támasztotta. Nem nézett rám, úgy felelt:
- Sajnálom, Roni. Tényleg… naiv voltam. Nem fogom megtartani azt a gyereket.

Amit ezután tettem, senki sem elfelejteni nekem. Átlendültem az asztalon, és a lehető legnagyobb pofont kevertem le a nővéremnek, ami csak az erőmből kitellett.
Anyu dermedten nézett rám.
- Hogy volt képed idejönni? - szegeztem neki a kérdést újra. Az átázott hajamból az asztalra csöpögött a víz.
“S” arcán vörös foltként izzott a tenyerem nyoma.
- Roni, állj le! - kiabált rám anyu, miközben lehessegetett az asztalról. “E” csak állt egyhelyben, mint akit odaragasztottak.
- Sosem gondoltam hogy valaha is megfogsz ütni. - motyogta a nővérem, anélkül, hogy felnézett volna rám.
- Megérdemelted! - csattant fel “E”. - Az isten szerelmére “S”! Térj már végre magadhoz!
Sokszor láttam már őt idegesnek, de a mai állapota minden korábbit alulmúlt.
- Nem veszed észre, hogy miattad hullik szét minden? - ordított a nővéremre, felborítva az egyik széket. - A földön jársz te egyáltalán?
“E” beletrafált a közepébe. Nem bírtam lenyelni a könnyeimet és dühömet. Fogtam magam és a hátsó ajtón keresztül kiviharzottam az udvarra. Összerogytam a teraszon, akár egy rongybaba és átadtam magam a zokogásnak. Hallottam, ahogy valaki mögött becsukódik az ajtó, amin én kifutottam, de nem fordultam meg. Amikor az a bizonyos valaki le guggolt mellém, akkor néztem fel. “M” volt az, és egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb ostobaságot csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége. - mondta miközben odaült mellém az átázott betonra. - Bár, én egyke vagyok, így nem sokat tudok mondani.
- Elegem van! Miért ért mostanában ennyi rossz? - zokogtam.
“M” szomorúan mosolygott, miközben a hajamat simogatta. - Tegyük fel, hogy egy gyémánt vagy. A gyémántot nem lehet csiszolni súrlódás nélkül, az ember sem válik tökéletessé megpróbáltatások nélkül. Ezt még régebben olvastam valahol.
Bizalmasan rámosolyogtam. - Igazad van. Egyébként hogy hogy átjöttél?
- Anyu elmondta mi történt a nővéreddel. Gondoltam nagyon kivagy…
- Miattam? - csillant fel a szemem.
Alig észrevehetően biccentett. - Aha. Kérsz egy cigit?
Bólintottam, és elvettem egy szálat. Rá fogok szokni. Király… nem akarok meghalni.
Egy ideig csendben ültünk, de a szavak egyszerűen kikívánkoztak belőlem.
- Megmondom őszintén, nekem nagyon nem szimpi az a srác…. - mondtam miközben a földet bámultam, amire szaporán zuhantak a hideg cseppek.
- Ne aggódj miatta. - mondta. - Elintéztem, hogy soha többé ne merjen a város közelébe jönni…
Meglepetten néztem rá. - Hogy érted?
- Vannak embereim. - kacsintott. - De most nem ezzel kéne foglalkoznod…
- Hanem?
- A nővéreddel, aki teljesen összevan törve. Nézd, Roni, mindannyian követünk el hibákat. Ha nem így lenne, nem lenne értelme az egész létezésnek. Próbálkozás, kudarc… De egyszer majd a folyamatos kudarcot felváltja a siker. Na, akkor jön rá az ember, hogy érdemes próbálkozni!
- Igazad lehet. - mosolyogtam. - Szóval meg kéne neki bocsátanom? 
”M” bólintott. - Nem ártana, hiszen testvérek vagytok. Ő lesz az, aki akkor is befogad, ha már a legjobb barátod is úgy érzi, megérdemled, hogy hajléktalanként köss ki, vagy hogyha az összes haverodat elkapja valami influenza, és mind kidőlnek… a nővéred lesz az, aki hulla fáradtan, betegen is téged helyez maga elé.
- De nem érzem úgy, hogy el kéne neki néznem azt, amit művelt. - mondtam.
- A megbocsátás nem érzés. Az döntés. - felelte határozottan.
“M”- nek teljes mértékben igaza volt. Rendeztem a fejemben a dolgokat, majd bementem.
Félrehívtam “S”-t.
- Nézd, sajnálom, hogy megütöttelek. Nem kellett volna. - mondtam, de egész végig a földet bámultam.
“S” tagadóan rázta a fejét. - Ugyan… nekem kell bocsánatot kérnem. Megérdemeltem azt a pofont. Nem fogom megtartani azt a gyereket.
- Persze, érthető. - motyogtam. - Elvégre még csak tizennyolc vagy. Előtted az élet.
Mosolyogva bólintott. - Majd férjhez megyek… és gyerekeim lesznek. Csak nem most. Még nincs itt az ideje.
Amikor visszamentünk a többiekhez, mindenki érdeklődve nézett ránk. “E” vörös, kisírt szemekkel feküdt a kanapén, közben vizet kortyolgatott.
“M” pedig büszkén nézett rám.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.