Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19.rész

2015.05.08

Kedves naplószerű jegyzettömb!

“E” és én szokásunk szerint megint elkéstünk. Szélsebesen rontottunk be a terembe, majd minden tekintet ránk szegeződött.
A tanári asztal előtt egy fiatal, igazán laza megjelenésű férfi állt. Fekete, hosszabb haja egyenesen állt a fején, és zöld szemeivel fürkészett minket.
Szándékosan szakadt farmert viselt, és fekete, “I don’t care” feliratos pólót.
- Ez meg ki? - nézett “E” értetlenül a csoportunkra.
A férfi elmosolyodott. - Lawyer Tamás vagyok. - mutatkozott be. - Amerikai vagyok, ezért ez a nevem. Én leszek az új irodalom tanár.
- Új irodalomtanár? Mi lett Kata tanárnővel? - lepődtem meg.
- Nyugdíjba vonult. - kiabálta be valamelyik csoporttársam.
Megadóan hajítottam le a táskámat a helyemre, “E” pedig beült mellém a padunkba.
Tamás tanár úr tüzetesen végigmért minket.
- Nem igazán tűröm a késést az óráimról.
- Majd együtt érzek, ha lesz rá időm. - sóhajtott “E” miközben a cuccait pakolászta elő.
- Órát szeretnék tartani! - állt be szigorú arckifejezéssel a barátom elé.
- Ott van a falon, levegyem? - néztem rá dacosan, miközben összefontam a karjaimat magam előtt. Halk kuncogás futott végig a termen.
Tamás tanár úr nem várt reakciót produkált. Megállt előttem, és mosolygott.
- Hogy hívnak?
- Gyere ide! - vágtam egy grimaszt, mire a csoport nevetésben tört ki.
- Ejha! - füttyentett. - Nem vagy félős.
- Péterffy Veronika Santiago Suarez Armando. - válaszoltam figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
Az egész csoport hangosan nevetett.
- Kedves Veronika akárki… mit mondtál, Péter?
- Péterffy. - morogtam. - Ajánlom a fülészetet.
Tamás bá’ egy pillanatra lefagyott, s mintha árnyék suhant volna át az arcán.
Megköszörülte a torkát, majd mintha mi sem történt volna, visszaállt a tábla elé és írni kezdett.
- Be fogok nektek írni egy figyelmeztetőt. - morogta.
- Rögtön négyet kérünk tanár úr! - mondta röhögve, miközben hintázni kezdtem a székemmel.

Később:

Hazafelé sétáltunk, mikor “E” hirtelen megállt egy magas fa előtt.
- “De csitt, mi fény nyilall az ablakon? „ - mondta drámaian, karjait a fa teteje felé nyújtva. - “Ó, Júlia, miért vagy te Júlia? „
Felvont szemöldökkel, értetlenül néztem rá.
- Te mit szívtál már megint?
Aztán észrevettem. Egy fekete macska ült az egyik ágon, keservesen nyávogva.
- Segíteni kéne neki. - mondtam. - De… én félek a magasban.
Sokatmondóan “E”-re pillantottam.
- Na ne! - kiáltott fel rögtön. - Ne nézz így rám! Nem fogok felmászni!
- Légysziiiii. - kérleltem nyávogva. - Van szíved ott hagyni?
“E” még motyogott valamit az orra alatt, majd mászni kezdett. Ekkor pillantottam meg magam mögött Tamás tanárurat.
Ahogy hátrafordultam arra lettem figyelmes, hogy az út túloldalán parkoló autót bámulja. Odaléptem hozzá.
- Menő darab. - ismertem el. - Bírja a kocsikat?
- Nem. - mondta halkan, a tekintetét le sem véve a járgányról. - Neked nem furcsa?
- Nem, miért?
- Már messziről láttam, hogy nagyon lassan halad végig az utcán, mintha utánatok jönne. - mondta. - Talán valami ismerősötök?
- Nem, soha életemben nem láttam. - vallottam be. - Bár, ez csak egy autó. Szerintem keres valakit, de nem hinném, hogy minket.
A tanár úr megvonta a vállát. - Igazad lehet. De azért egy ilyen nagyvárosban nem árt vigyázni.
Amint befejezte a mondatát, hatalma reccsenést hallottunk. A következő pillanatban már csak egy járdán fetrengő “E”-t láttunk.
- Te jó ég, jól vagy? - rohant oda Tamás bá’, én pedig utána.
“E” nyögve tápászkodott fel. - Igen, azt hiszem. A cica is jól van. - mosolygott a kisállatot feltartva.
A pólója kiszakadt, és a haja tele volt falevelekkel.
- Akkor biztosan minden rendben? - tolta fel a napszemüvegét a tanár úr.
“E” bólintott. - Magasabbról is estem már le.
- És mi lesz a cica neve? - simogatta meg a macska fejét.
“E”-vel összemosolyogtunk. Nem is olyan szörnyű ez a csávó.
- Én úgy láttam fiú. - mondta. - Szóval ha már a Júliázásom nem jött be, lehetne Rómeó! - nevetett.

Később:

Elköszöntünk, és hazafelé beugrottunk “E”-ékhez, hogy sétálni vigyük Cukit a parkba.
Az izgatott kutyus farok csóválva figyelte Rómeót, aki félelmet nem ismerve sétált oda hozzá.
A parkba érve letelepedtünk a fűbe, és felbontottunk egy chipset.
Hirtelen Cuki felpattant, és rohanni kezdett.
- Hé, Cuki állj meg! - kiáltott utána “E” teli szájjal. Alig bírta elkapni a pórázt.
Az ingerülten morgó kutya magával rántotta, és vonszolni kezdte az út felé.
- Miért viselkedsz így kislány? - simogattam meg a
fejét. - Mit látsz ott?
Egyre jobban érdekelt a dolog minket, úgyhogy mentünk, ahová a kutya vezetett.
Odaérve megpillantottuk a rejtélyes autót az út túloldalán!
A husky egyre idegesebben feszült neki a póráznak, és vicsorgott.
Az ablakok sötétítettek voltak, így nem láttunk a sofőrből semmit.
- Szerinted tényleg minket követ? - suttogta “E”.
- Meglehet. - válaszoltam ugyan olyan halkan. - Menjünk el máshova, és ha ott is látjuk, akkor tuti, hogy követ.

Elsétáltunk a pláza melletti kávézóig, és ott ültünk le. “E” a szék lábára erősítette Cuki pórázát, ahova leült. “M” éppen szüneten volt, és összefutottunk vele.
Óriási megkönnyebbülés volt őt látni. Azonnal felpattantam, és reszketve öleltem át a derekát.
- Hé, ácsi! - húzta hátra nevetve  a kezét, amiben a cigije volt, hogy meg ne égessen. - Beléd meg mi ütött? Így hiányoztam?
Nem tudom megmagyarázni miért, de amikor a közelében vagyok, úgy kezdek el viselkedni, mint akit meg kell védeni. Egy igazi nebáncsvirág, az vagyok olyankor.
Amikor elengedtem leült mellénk, “E” pedig mesélni kezdett.
- Hűha, ez beteg! - kiáltott fel “M”, amikor elejétől a végéig tudta a sztorit. - De ki kezdene el egyik napról a másikra hirtelen követni titeket?
Csak a fejünket ingattuk, tanácstalanul.
- De egyet nem értek. - mondta, miközben rágyújtott egy újabb cigire. - Cuki honnan tudta, hogy ő egy rossz arc? Mármint a sofőr. Hiszen ti is most láttátok először!
- Passz. - vonta meg a vállát “E”, miközben megsimogatta Rómeót. - Ezt én sem értem. Talán az alak a házunk körül is ólálkodott… - mondta, miközben láttam, hogy kirázza a hideg.
- És tippetek sincs, hogy ki lehet az? - nézett le Cukira “M”. - Egyébként sosem lehet tudni.
- Én kezdek félni… - vallottam be. - Budapest hatalmas, és ha elrabolnak, ki fog megtalálni? Hát senki!
“M” kuncogni kezdett, már éppen mondani akart valamit, amikor hirtelen Cuki felmordult, és elrántotta a széket, gazdájával együtt. A kávézó vendégei mind ijedten  ugrottak fel a helyükről. A kutya a fogait csattogtatva indult meg előrefelé, nem félve a szembe jövő kocsiktól, amik alig tudták kikerülni.
- Nézzétek! Ott van! - kiabáltam eszeveszetten mutogatva az autóra.
Cuki éppen akkor ért oda, amikor az alak kiszállt a rejtélyes autóból, és elkapta a kabátját. Ekkor láttuk, hogy egy férfi. Nem túl magas, középkorú.
A pasas őrülten próbált szabadulni a kutya szorításából, végül sajnos sikerült is neki. De megfeledkezett a szétcincált kabátjától, ami a kutyánál maradt. Bepattant a kocsiba, és elszáguldott.
“M” levegő után kapkodott. - Aszta, ez nem volt semmi!
Cuki visszaszaladt hozzánk, a szájában a bizonyítékkal.
- Ügyes vagy, kislány! - térdelt le hozzá “E” hálásan. - A kabát segíthet a rendőröknek megtalálni az alakot!
- Most azonnal szólok a főnökömnek, hogy haza megyek. - nyomta el sietve a cigijét. - Nem maradhattok egyedül.
- De… nem fognak innen is kirúgni? - kérdeztem elhaló hangon.
- Ne foglalkozz ezzel Roni. - mosolygott halványan. - Elmegyünk “E” házába, és ott maradok veletek, amíg az anyukája haza nem ér. Főzök vacsit, aztán megnézünk egy jó filmet. Mit szóltok? - kacsintott.
- Holnap pedig elmentek, és feljelentést tesztek. Így lesz a legjobb. - folytatta.
Nem tudtam ellenállni. Egyszerűen szükségem volt akkor rá. Arra, hogy védelmezzen.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.