Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


21.rész

2015.06.03

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Bömbölve írom eme soraimat, bár feleslegesen, a könnyektől úgyis elkenődik. Ne számíts hosszú bejegyzésre. Nem szokásom bőgni, mostanában mégis sokszor teszem. A vigasz legtöbbször, hogy lassan ránk köszönt a nyár. Azt hittem tökéletes lesz. De nélküle mégis hogyan lenne az…?

A konyhában álltunk. Bella lesütött szemmel ült a helyén, mint valami szobor. Síri csend uralta a házat.
Láttam “E”- n, hogy menten rosszul lesz.
- Bör…tön? - kérdezte halkan, akadozva.
Bella bólintott, majd könnyek szöktek a szemébe.
- Nem akartam, hogy tudd, hogy az apád egy bűnöző. Egy kábítószer kereskedő… - sírta el magát.
- Tehát nem csalt meg? Hazudtál? - kiabált “E” feldúltan az anyjára.
- Nézd, fiam, semmi mást nem tudtam mondani! - mondta Bella kétségbeesetten. - Hidd el, ez volt az egyetlen választásom!
- Hazudsz! - üvöltött rá Erik könnyes szemmel. - Hazudsz, ahogy nyolc éves korom óta! Utállak!

Megsimogattam a hátát, de ő arrébb ugrott. Még én sem érdekeltem.
- Hagyd abba! - csapott az asztalra Bella. - El fogunk költözni!
- Mi van!? - kiabáltam közbe. - Miért kéne ezért elköltözni?
A tehetetlenség könnyei mardosták a torkomat. Kétségek között kerestem “M” tekintetét, de ő is csak lefelé bámult.
“E” egy szót sem szólt, csak feltűnően remegett, majd ökölbe szorította a kezét.
Az egész egy pillanat alatt forgott le. “E” megragadta az anyja egyik drága vázáját, és teljes erőből földhöz vágta, majd felvágtatott a szobájába.
Tanácstalanul álltam, majd mintha a lábaim nem bírtak volna el, lehuppantam a hideg padlóra, a váza darabjai mellé.
Azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt, és megint Tamás tanár úrral állnánk a fa alatt, vagy “E”-vel Narutót néznénk. Bármit megtetten volna, hogy ne történjen meg ez. És ekkor jutott eszembe, hogy akár meg is változtathatnám a dolgokat…
Egy szempillantás alatt felpattantam, és már “E” szobájában is termettem.
Ott ült, a szoba közepén, a keze vérzett… sírt. Az íróasztala, az ágya, minden szét volt dobálva. Még a posztereit is leszaggatta dühében…
Nem mertem közelebb lépni. Ahogy a szemébe néztem, valami újat fedeztem fel. Agressziót.
Álltam az idegtépő pillantását, de nem sokáig. Kénytelen voltam félrenézni.
- Hagyd ezt abba kérlek… - mondtam csendesen. - Utálom amikor ilyen vagy…
- Minden annyira jó volt… láttam anyát mosolyogni. Nyolc év után újra mosolygott. “M” percek alatt megnevettette, de nekem sosem sikerült. Sosem mosolygott… - mondta hidegen. - És most minden összeomlott…
- “M” egy ilyen ember. - feleltem. - Együtt érzek veled…
- Aha, és mégis hogyan? - förmedt rám. - A te anyukád imád téged! Mindent megad neked, szeret!
- De sohasem volt apám! - vágtam vissza. - Még akkor is, ha egy bűnöző, legalább érdekli, hogy mi van veled!
Erre nem tudott mit mondani, csak újra a földbe ütött. A keze egyre jobban vérzett.
Elkapott az ideg. A fürdőszoba felé siettem, és megnyitottam a csapot a nagy kádnál. Tele engedtem jéghideg vízzel, és visszafutottam a szobába.
- Gyere velem! - adtam ki az utasítást, mire ő megint csak kiabálni tudott.
Megvontam a vállam, majd odasétáltam hozzá, és megálltam előtte.
- Nem jössz? - néztem rá összeszűkült, gonosz szemekkel.
Durcásan elkapta a tekintetét, nem akart rám nézni.
Meguntam. Fogtam magam, majd az ölembe kaptam. Kapálódzott, kiabált, szétrugdalta a vesémet, de nem érdekelt. Becipeltem a fürdőszobába, majd ruhástul a jéghideg kádba dobtam.
Levegő után kapkodva, sikítva húzta össze magát.
- MIT MŰVELSZ TE IDIÓTA!? - visította. - Meghalok! Ez nagyon hideg!
- Talán majd ettől lenyugszol végre. - morogtam.
- Ezt még megkeserülöd… te szemét… lefagy a…
- Tudom- tudom. - kuncogtam gonoszan. - Szólj ha lehiggadtál!
Morogva tette karba a kezét maga előtt. - Megvagyok.
- Akkor szállj ki. - nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki kiszállni.
Ott állt előttem csurom vizesen, újra régi önmagában.
Pezsgőszőke hajából csöpögött a víz, majd megrázta magát, mint valami kutya.
- Hé, teljesen összevizezel engem is! Brrr, ez nagyon hideg! - ugrottam fel.
- Na most képzeld el, hogy beledoblak. - korholt, miközben nekiállt ledobni a pólóját. Már az övét csatolta, amikor rászóltam.
- Hé, te mit nudizol!? - kiabáltam, amikor már a farmere is lekerült. Reflexből fordultam el.
- Fürdeni akarok. Meleg vízben. - jelentette ki. - Sok habot engedek, és akkor ha gondolod bejöhetsz. - kuncogott.
- Felőlem. - sóhajtottam. - De előbb elmegyek eszek abból a sütiből.
“E” már a kádban pancsikolt, amikor visszaértem.
Éppen habfürdőt tett a vízbe, majd a buborékokkal szórakozott. Leültem a kád mellé.
- Holnapután lesz a Ki mit tud. Pont akkor amikor költöztök… - a mondat végére az ajkamba haraptam.
- Nem érdekel. Fellépünk. Megígérted.
- Persze hogy fellépünk! - nyugtattam meg. - Ki nem hagynám!
- Olyan rossz ez így. Veled egy élet is kevés lenne… vagy több száz év. Erre arcon csap a tudat, hogy holnaputántól kezdve nem leszünk együtt… - mosolygott szomorúan.

Miközben a mosolyát fürkésztem, elgondolkoztam, hogy amitől a legjobban rettegtem, kevesebb, mint két nap múlva bekövetkezik. Tudtam, hogyha nem fogunk egy városban lakni, egy iskolába járni, vagy találkozni… elfogjuk felejteni egymást. Vajon mire betellik ez a naplószerű jegyzettömb, hány emberrel fogok még találkozni? Vajon hány emberrel fogjuk még elfelejteni egymást?
Rettegtem. Halálosan rettegtem attól, hogy elveszíthetem őt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.