Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22.rész

2015.06.03

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Kitéptem azt a lapot a naplóból, amiben “E”-ről írtam, és még aznap, amikor a vízbe dobtam, odaadtam neki. A Ki mit tud reggelének izgalmát szinte azonnal elhomályosította a szomorúság. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött napunk, és hiába próbáltam másra gondolni, nem ment. Iskolába menet szorosan “E” mellett sétáltam, de nem szóltunk egymáshoz. Ő a földet bámulta, és a köveket rugdosta, mígnem egy kisbolthoz értünk.
- Bemegyek, veszek valami reggelit magamnak. - mondta. - Megvársz itt?
Némán bólintottam. A bolt a parkkal szemben volt. Gondoltam járok egyet, amíg “E”-t várom. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon elolvasta - e a napló részletét.
Egyszer csak Tamás tanár urat pillantottam meg egy nővel, a fák között.
Ugyan nem hallottam miről beszélgetnek, de abban biztos voltam, hogy veszekednek valamin.
Ahogy jobban megnéztem, észrevettem: a nő anyu volt.
Lassan hátrálni kezdtem. Mi a francot keres itt ilyenkor? Neki rég egy fotózáson kéne lennie!
Már azon gondolkodtam, hogy odamegy hozzájuk, és megkérdezem mi folyik itt, amikor valaki megbökött.
Nem sok kellett, hogy felsikoltsak ijedtemben, de időben észrevettem, hogy “E” az.
- Halálra rémisztettél! - szűrtem a fogaim közt halkan.
- Te meg mi a fenét keresel itt egy fa mögé bújva? Azt hittem már itt hagytál.
Berángattam őt is a fa mögé, mielőtt még lebukunk.
- Jé, az ott az anyukád? - kérdezte, mikor kikukucskált.
- Igen.
- És mit keres itt a tanár bával? - kérdezte elképedve.
- Honnan tudjam? - morogtam. - Éppen erre vagyok kíváncsi én is!
- Odanézz! Elmennek! - bökött feléjük “E”. - Gyere, beszéljünk velük!
Elindult, de én visszahúztam.
- Te megvesztél? Nem mehetünk csak úgy oda, akkor tudják, hogy figyeltük őket!
- Hmm… igaz. - vakarta meg a fejét zavartan. - Mindegy, induljunk, mert elkésünk!

Később:

A délelőtt nagyon lassan telt. Amikor elkezdődött a verseny, zavartan néztem végig az összes fellépőn. Voltak táncosok, bűvészek, énekesek…
Próbáltam magamban gyakorolni a dalunkat, amíg “E” át nem öltözik, de a betűk összefolytak a papíron. Szó szerint ugráltak a szemem előtt. Nem tudtam koncentrálni. Remegni kezdtem.
Minél előbb ki kell jutnom innen, csak ez járt a fejemben. Kirohantam a hátsó ajtón, egyenesen fel a tetőre.
Odafent nekidőltem a korlátnak, és rágyújtottam.
Az áprilisi napsugarak langyosan csiklandozták az arcomat.
Megpördültem, és a szél felfújta a szoknyámat. Megkönnyebbültem. Odabent annyi emlék kerített a hatalmába, azt hittem agyonnyom a tudat, hogy el fog menni.
Hirtelen lépteket hallottam, nem sokra rá pedig “K”- t pillantottam meg a lépcső tetején.
- Roni… - lihegte. - Mindenki téged keres…
A térdére támaszkodott, gondolom futott ideáig.
- Ki kellett szellőztetnem a fejem… bocsi…
- “E” téged vár… - mondta. - Ti jöttök!
- Nem fogok fellépni. - böktem ki. - Nem vagyok képes rá.
- De … mégis miről beszélsz? Roni, te imádsz szerepelni!
- Ezt te nem érted. - haraptam az ajkamba idegesen, majd elfordultam, úgy beszéltem tovább. - El fog menni…
- Tudom. Elmondta.
- Tudod… én úgy vártam már a nyarat. Nem, nem is! Az egész életet vártam! Azt vártam, hogy együtt kövessünk el ostobaságokat, együtt menjünk cukorkát gyűjteni Halloween-kor, mint minden ősszel, együtt nőjünk fel! Látni akartam, ahogy egy lány összetöri a szívét, igen ez kegyetlenül hangzik, de én akartam vigasztalni! És.. és utazni akartam vele! Mindenhova! Be akartam vele járni az egész világot… és vinnénk magunkkal “S”-t vagy “M”-t… vagy téged.
Ahogy ezekről beszéltem, mosolyogtam. De amikor eszembe jutott, hogy mindez csak álom marad, lehervadt a mosolyom, és visszafordultam “K” felé.

- Sajnálom… - mondta.
- Ugyan… ha a sors ezt akarja, legyen így. Bár… jöhetne valaki, aki megváltoztatja.
“K” elmosolyodott. - Tudod Roni… ha azt az embert keresed, aki megtudja változtatni a sorsodat, nézz tükörbe!
Teljesen igaza volt. Elnyomtam a cigimet, és berontottam az iskolába, “K” - val a nyomomban.
Egy csodaszép dallam csapta meg a fülemet, ahogy odaértem a színpadhoz, ahol “E” állt. Nem érdekelt a közönség. Beálltam eléjük.
“E” egy mikrofont vett a kezébe, majd énekelni kezdte Christina Perri A Thousand Years című számát.
- “Szeretni foglak ezer éven át. “ - szólt a dal.
Ekkor már tudtam, hogy olvasta a kitépett bejegyzést. Tudta, hogy attól félek, hogy elveszítem, és nem fog velem foglalkozni többé.
Csak álltam és sírtam. Gyönyörű hangja van, és a dal nekem szólt. Tudtam, hogy vonattal megy majd az anyja után. A vonatot választotta, csak hogy felléphessünk együtt, és én cserbenhagytam. Nem bírtam tovább nézni, hogy még ezek után is nekem énekel.
Ő hirtelen az órára pillantott, és leszaladt a színpadról, egy szó nélkül elsietett mellettem. Nem szólt hozzám, nem nézett rám. De láttam hogy sír.

Először azt mondogattam magamnak, hogy “Ne menj utána!”, de végül mégsem bírtam magammal. Tudtam, hogy fájdalmas lesz a búcsú, és én ezt nem akartam, de mégis… utána kellett mennem.
Akkor értem oda az állomásra, amikor ő felszállt. Látott engem, mégsem szállt le.
Leült az egyik ülésre, és a tenyerébe temette az arcát. A térdén ott pihent a naplómból kiszakított, gyűrött kis papírlap.
Vártam, hogy leszálljon, és azt mondja, hogy velünk marad.
Tudtam, hogy haragszik rám. Nem akartam így elválni.
Nem bírtam tovább, átadtam magam a sírásnak.
Éppen ekkor nézett fel rám. A szemei vörösek voltak, és püffedtek a sok sírástól.
Óráknak tűnt az az idő, mialatt csak egymás szemébe bámultunk. Majd, amikor a kalauz füttyentett, “E” felpattant, és a vonat ajtaja kivágódott. Lerohant, és a nyakamba ugrott. Vele együtt estem hanyatt.
Csak feküdt rajtam, és sírt.
- “E”… nyugi. - simogattam meg a fejét. - A karkötőd szúrja a nyakamat, szállj le rólam!
Ő azonban csak bámult rám.
- Kaphatok tőled még egy utolsó első csókot? - szegezte nekem a kérdést oly’ hirtelen.
Éreztem, ahogy a tekintetem összeszűkül. A következő pillanatban már éreztem az ajkait az enyémen.
Utolsó első csók… ez a három szó járt a fejemben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.