Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


28.rész

2015.06.03

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Minden lány egy szőke hercegre vágyik, aki fehér lovon eljő. Aki magas, daliás, kedves, egy birkatürelmű hős. Sokan közülük mégsem kapják meg. S én, aki sohasem álmodott ilyesmiről, egyik pillanatról a másikra kaptam egy szőke herceget, aki a fent említett elvárásoknak tökéletesen megfelel. Mégsem lehetek én a hercegnő. S ami a legfontosabb: Ő sohasem lesz a hercegem. Hiába kezdenék hirtelen mégis erre vágyni.
Anyu aggódva guggolt le hozzám, miközben még mindig csillapíthatatlanul köhögtem.
- Miért csináltad ezt, Roni? - nézett rám szomorúan.
Alighogy válaszra nyitottam a számat, Tamás bá közbevágott.
- Hogy lehetsz te ekkora szerencsétlen? - nevetett.
Dühbe gurultam, és teljesen kikeltem magamból.
- Hogy én szerencsétlen!? - üvöltöttem. - Te vagy a szerencsétlen, hogy hagynád megfulladni a lányodat!
Ez hatott. Mindketten halottsápadtan néztek rám.
- Te meg… honnan tudsz erről? - kérdezte anyu elhaló hangon.
Úgy festett mint aki menten elájul.
- Megtaláltam a képet… - morogtam. - Tudok mindenről. Tudom, hogy ő az apám.
Tamás bá leült a földre, mintha a lábai nem bírták volna el.
- Mi ez az egész? - szegeztem nekik a kérdést. - Halljam!
- Szerintem vonuljatok el, és mondj el neki mindent. - súgta oda neki anyu. - Így lesz a legjobb.
Leguggolt hozzám. - Menjetek, “M” és én itt várunk majd rád.

Összefontam a karjaim magam előtt, és durcásan baktattam Tamás bá, azaz az apám mellett.
- Nézd Roni… igazán sajnálom. - mondta. - Nem így kellett volna megtudnod.
- Á, vagy egyáltalán nem kellett volna megtudnom, mi? - kérdeztem flegmán.
Nagyot sóhajtott. - Igen, ez való igaz. Anyukád örökre titokban akarta tartani a kilétemet.
- Na, mesélj. Hogy ismerkedtetek meg?
- Édesanyád színésznő volt a színházban, ahol dolgoztam. - kezdte, mire én meglepetten meredtem rá.
- Színésznő? - hökkentem meg. - Komolyan?
Nem értem anyu miért nem mesélt nekem erről. Én is imádom a színészkedést, és a hasonlókat. Eddig azt hittem, komolyan elcseréltek, mivel egyáltalán nem hasonlítottam semmiben anyura. Erre tessék, itt van.
- Egymásba szerettünk, de nem tartott sokáig. Én még nagyon fiatal voltam. Akkoriban ismerkedett meg Viktóriával… sok időt töltöttünk együtt velük. Mármint a családdal. Ők már házasok voltak akkoriban, és volt egy kisfiuk is, és…
- Tudom. - vágtam közbe. - “M” az. Aki az előbb nem hagyott megfulladni. - jegyeztem meg pejoratívan, miközben kicsavartam a hajamból a maradék vizet.
Az apám hirtelen megállt, mint akit kővé dermesztettek.
- Ő… ő az? Ilyen hatalmas lett!? - akadt ki.
Nevetni kezdtem. - Igen, jó nagyra nőtt!
- És azóta haverok vagytok, vagy…?
- Hosszú történet. - mondtam. - Elég annyi, hogy a szüleinknek semmi köze ahhoz, hogy most jóban vagyunk.
- Ez vicces! - kiáltott fel. - Milyen komoly titeket tizennégy év múlva is egymást ölelve látni!
Nem értettem mire gondol, mire ő kivett egy képet a pénztárcájából, és felém nyújtotta.
“M” és én voltunk rajta. A kezében tartott, és szorosan magához ölelt. Még nagyon kicsi voltam, mégis mosolyogtam.
- Ez az egyetlen képem rólad. - mondta.
- De nem értem… - motyogtam. - Miért találkozgatsz anyuval?
- Miattad. Ahogy ebbe az iskolába jöttem tanítani, és bemutatkoztál nekem az első napomon… aztán amikor láttalak színészkedni, tudtam, hogy te az én kislányom vagy. Úgy éreztem mentem fel kell keresnem anyukádat, de ő a mai napig haragszik rám. Féltem, hogy megtudod az igazat.
- Nekem anyu azt mondta, hogy te sohasem láttál.
- Dehogyisnem! Egészen egy éves korodig ott voltam melletetek. Csak aztán…
- Aztán? - néztem rá értetlenül.
- Aztán megcsaltam. Jó, tudom, paraszt voltam. - vallotta be. - De nagy nőcsábász voltam akkoriban… Viszont szó sem volt arról, hogy nem láttalak, vagy nem akartalak látni!
- Hát te tényleg egy paraszt vagy. - jelentettem ki.
- Nézd Roni, megértem, ha nem akarsz apádként tekinteni rám. Elvégre tizennégy éven keresztül azt sem tudtad, hogy létezem…
- Ne haragudj, de eltaláltad. - mondtam szomorúan. - Egyezzünk meg. Haverok lehetünk, vagy mit tudom én. De senki sem tudhatja meg, hogy ki is vagy valójában. Csak “E”, “M”, és a nővérem. Senki más.
Az apám szomorúan bólintott, majd visszamentünk anyuékhoz.


Később:

Este, vagyis már inkább éjszaka történt meg, hogy rájöttünk, új szomszédunk van. Nagyon sok szeretettel küldöm neki Kasza Tibi “Költözz el!” című számát. De komolyan. Borzasztó.
“M”-el éppen horrorfilmet néztünk a nappaliban. A címére nem emlékszem már, de tudom, hogy nagyon féltem. Nem vagyok oda az ilyen filmekért.
Nem zavarta, hogy egyre közelebb furakodok hozzá, és ennek őszintén örültem. Végül eljutottam odaáig, hogy átöleltem, amit ő csak egy halk kuncogással viszonzott.
Éppen egy embert nyiffantottak ki.
- Hű… - meredt a képernyőre nagy, barna szemeivel “M”. - Miért mindig a szőke karakter hal meg először?
Ebben a pillanatban felberregett a csengő, mire mindketten ordítva ugrottunk fel.
Ijedten összenéztünk.
- Te nyitod ki. - nézett rám elsápadva.
- Te vagy az idősebb… meg a nagyobb. - emeltem az öklöm a szám elé szégyenlősen.
Végül egyszerre pattantunk fel, és egymásba kapaszkodva masíroztunk a bejárati ajtó elé. A “vendég” éppen akkor nyomta meg újra a csengőt, amikor odaértünk.
“M” hirtelen feltépte az ajtót, én pedig sikítva ugrottam arrébb.
Egy kislány állt az ajtóban. Nem illett bele a sötét éjszakába a felkötött hajacskájával, és az aranyos lila kabátkájában.
“M” akadozva fordult meg, és sápadtan nézett rám. A kislány elsírta magát.
- Bácsi… - kapaszkodott “M” pulcsijába. - A kiskutyám elszökött, és nem találom! - sírta.
“M” mosolyogva leguggolt hozzá. - Merre ment a kiskutyád?
- Arra! - bökött egy lakatlan terület felé.
Húztuk a szánkat. Őszintén szólva, én teljesen bevoltam tojva ettől a kiscsajtól.
Végül az erdőben kötöttünk ki. A csajszi azt mondta Buksinak hívják a kutyáját, és valami keverék.
Így hát, Buksi nevét ordítozva szeltük át az erdőt, és csak egyetlen zseblámpa volt a segítőnk.
“M” bölcsen bíztatta a kislányt, mire rájöttünk, hogy nincs is ott. Akármerre fordultunk, nem láttuk sehol. Nagyon jók vagyunk, még a nevét sem kérdeztük meg.
Közelebb húzódtam “M”- hez. Hirtelen zörgést hallotunk.
- Maradj itt. - suttogta, majd elsétált, és a lámpát is magával vitte.
Ott álltam, egyedül, tök sötétben, és borzasztóan féltem.
- Öhm, izé… nem akarsz visszajönni? - kiáltottam a semmibe kétségbeesetten.
Hirtelen morgásra lettem figyelmes, majd elvakított egy lámpa fénye. De nem “M” morgott, és nem is ő szándékozott kiégetni szemem. Egy egyenruhás férfi állt meg előttem, az oldalán Buksival és a kislánnyal.
Egyből átfutott egy gondolat az agyamon: Hol van “M”?
Már épp pánikolni készültem, amikor a pasas felkiáltott.
- Hé, te ott! - horkantotta. - Te segítettél a kislánynak?
- Öhm… izé… én egyedül vagyok… - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Jó messzire szökhettél otthonról. - röhögött.
Már azon voltam, hogy kereket oldok, mire hirtelen megjelent “M”!
- Nem szökött el sehonnan. - kelt a védelmemre, miközben nyugtatólag átölelt.
Van egy nagyon jó abban, hogyha egy lány alacsony. Ha átölel egy magas fiút, hallja a szíverrését.
A pasas beszámolt arról, hogy polgárőr, és a kislány apja. Most költöztek ide. Eskü, a kutya a legszimpatikusabb.
Volt bennük valami nagyon rémisztő. Ki az a hül.ye szülő, aki éjszaka hagyja kiszökni a gyerekét?

Nem sokkal később, a szobámban:
“M” elheveredett az ágyamon, és a telefonját kezdte nyomkodni.
- Anyud mit fog szólni, hogy most mész haza? - kérdeztem, miközben helyet foglaltam mellette.
Kérdőn felvonta a szemöldökét. - Nem terveztem, hogy hazamegyek.
Leesett az állam, és akaratlanul is elvörösödtem. Legalább olyan rémülten néztem rá, mint azokra, akik 2015-ben képesek trapézszárú farmert hordani.
- Itt akarsz aludni?
- Hát, nem féltesz, hogy hazafelé elrabolnak, vagy valami? - incselkedett. Még a nyelvét is kidugta.
- Jó, nekem mindegy. - motyogtam halkan, majd ő el is kezdett neki vetkőzni. - Hé, te meg mit csinálsz? - kiáltottam rá, mikor megláttam.
- Hát, bocs, de utálok ruhában aludni. - nyögte ki lazán. - Mondjuk… nem otthon vagyok, szóval a boxert azért magamon hagyom.
- Bolond! - dobtam meg egy párnával.
- Csak szőke.
- Tudod hogy hívják azt a szőkét, amelyiknek esze is van? - kérdeztem, majd hadarva folytattam is. - Golden retrievernek!
“M” csípősnek találta a beszólásomat, úgyhogy tényleg csak az előbb említett ruhadarabot hagyta csak magán, majd levágta magát az ágyamba, és magára húzta a takarót.
Még sokáig nyomkodtam a telefonomat, ami hangos csipogással jelezte, ha üzenetem érkezett.
- Te sosem kapcsolod ki azt a telefont?
Összerezzentem.
- Azt hittem alszol. - nevettem ki magam.
- Aludtam is. - morogta. - Amíg a telód nem kezdett el csipákolni.
- Tudod… igazad van. Már felesleges éjjel-nappal becsakcsolva hagynom. - kezdtem a vallomásomba, pedig tudtam, hogy nem hallja. - Három hónappal ezelőtt már attól is bepánikoltam, hogy elment a wifi. Hiszen ki tudja? Lehet, hogy akkor hívtál volna fel, vagy írtál volna, amikor nem vagyok elérhető. De most már nincs okom ilyesféle pánikra. Mert már itt vagy mellettem.

Jól esett elmondani mindezt, pedig tudtam, hogy fogalma sincs arról, mit motyogok. Hisz’ ő már rég visszaaludt…
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.