Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


35.rész

2015.06.03

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Hajnal Jázmin. Mit mondhatnék róla? Akár a nyári eső, a háborgó tenger, és a csodaszép szivárvány keveréke.
Még az oviban haverkodtunk össze. Mármint, a kerítésnél, mivel ő akkor már javában iskolás volt.
Nekem mondta el a legnagyobb titkát. Azt, hogy szemet vetett egy csinos a kislányra az osztályában. Sohasem voltam előítéletes. Anyu úgy nevelt, hogy mindenki azt szeret, akit akar. Szerintem a tolerancia elsősorban nevelés kérdése.
Vele szöktem el az oviból, vele loptam először, és ő vitt bele minden rosszba.
Lassan teltek-múltak az évek, végül tizenkettő lettem. Akkor kezdtem el két kapura játszani, már ha érthető, mire gondolok.
Jázmin Jasnek hívta magát, angolosan, és így szólította mindenki.
Ő lett a legjobb barátom, és egymás vállán sírtunk, amikor anyu bejelentette: költözünk.
Anyu is sajnálta a dolgot, de ő utálta Tündérkertet, a meglehetősen apró falucskát, ahol laktunk. Ő valami ezerszer nagyobbra vágyott.
A költözésünk előtti napon történt valami, amit sohasem fogok elfelejteni.
Jasszel megindultunk a szokásos napi sétánkra, az erdőbe.
- Miért nem megyünk el most a másik irányba? - kérdezte Jas izgatottan, amikor egy kis elágazáshoz értünk, az erdő közepén.
- Legyen. - egyeztem bele, majd elindultunk.
A fákról gigászi méretű pókok lógtak le, és én eszeveszetten próbáltam elugrálni a ragacsos hálóik elől.
- Vigyázz hová lépsz. - figyelmeztetett Jas, miközben egy fán lógó csapdára mutatott.
Csendesen bólintottam, de legszívesebben fejvesztve menekültem volna hazafelé.
Végül vége lett a pókoktól hemzsegő részlegnek, és egy hosszú utcára lyukadtunk ki.
Amerre a szem ellátott, vadvirágos rét terült el, rajta néhány hatalmas házzal.
Jasszel csodálkozva összenéztünk.
Az utcákon senki sem volt, majd lejjebb érve csak kitört ablakos házacskák sorakoztak, mintha csak egy háború után maradtak volna itt.
Végül mentünk még pár métert, és elérkeztünk egy mezőhöz, ahol a hatalmasra nőtt fű mögül egy villa nézett le ránk, hatalmas, törött ablakaival.
- Hű! - Jas csak ennyit tudott kinyögni. - Azt a bizbelebancos mindenit!
Hát igen, ez egy Jas szó. Annak a csajnak saját szótára volt, döbbenet.
Hihetetlen volt, hogy Tündérkert ócska utcáitól távol létezik egy ilyen csodaszép hely.
- Menjünk be! - nézett rám elszántan Jas, majd húzott is maga után.
Az udvaron rengeteg kidobott holmi volt, el sem hittük, mennyi mindent voltak képesek csak úgy kidobni.
- A házba is beakarsz menni? - kérdeztem bizonytalanul, amikor már keresztbe-kasul bejártuk az egész udvart.
- Hát persze! - kiáltotta Jas, majd az egyik leomlott falon keresztül belépett a villába. - Te nem jössz? - nézett vissza a válla felett rám.
Én azonban meg sem mozdultam. Csak álltam ott, sóbálvánnyá dermedve, és vártam hogy Jas végre kijöjjön.
Végül csak nem bírtam ki, utána mentem, elsősorban azért, hogy megnézzem jól van-e.
- Aszta! - hallottam meg a hangját az egyik ajtó mögül. - Ezt nézd meg, Roni!
Benyitottam. Jas egy hatalmas medence előtt állt, ami kb. akkora volt, mint a mi házunk.
- Azt a mindenit! - visítottam.
Jas a medencébe ugrott, holott víz nem volt benne. - Jé, de visszhangzik!
- Gyere ki! - mondtam. - Még a végén elkapnak!
- Ugyan már Roni! - mondta erőlködve, mikor a kimászás nehezebbnek bizonyult, mint a bemenetel. - Nincs itt senki!
Ezután felfedeztük a villa összes szobáját, majd amikor azzal is végeztünk, Jas észrevett egy lépcsőt.
- Van még egy szint! - lelkendezett. - Menjünk fel!
Én ugyan nem örültem a dolognak annyira, de azért utána mentem, nehogy még az eddigieknél is nagyobb butaságot csináljon.
Az emeleten iratokat találtunk, de nem néztük meg őket, inkább kimentünk, mert a helyzet kezdett egyre ijesztőbbnek bizonyulni, mégis hajtott minket a kíváncsiság.
Hazafelé úton Jas sokatmondóan rám pillantott.

- Roni… ígérd meg, ha vissza jössz Tündérkertbe, majd együtt fedezzük fel újra ezt a villát! A következő nyáron muszáj visszajönnöd!
- Vissza fogok jönni a következő nyáron! Megígérem! - mondtam határozottan, mire Jas szorosan átölelt.
Percekig álltunk ott, egymást ölelve, mire Jas megtörte a csendet.
- Nem beszélhetsz erről senkinek, ez a mi titkunk. Jó? - a hangja tompán szűrődött felém, hiszem még mindig erősen szorított magához.
- Megtartom a titkunkat. - ígértem.

Fogalmam sincs miért, de nem tartottam be az ígéretem. Nem mentem vissza Tündérkertbe a nyáron, és Jast sem kerestem. Hiába keresem a választ erre a mai napig, egyszerűen nem találok.
Most mégis, rettentő boldog vagyok, hogy Jas talán megkeres… remélem így lesz.
Mert valóra akarom váltani az ígéretem.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.