Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8.rész

2015.03.20

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Hétfő van, azaz a késés napja. Ma reggel elaludtam, ennek hála rohanva igyekeztem “E”- ék házához, ahol ő már a kapuban várt.
Egy fekete melegítőt viselt, és egy ugyan ilyen színű cipzáras pulcsit, ami alatt, ha jól láttam nem volt semmi.
- Többet ne késs, légyszi! - mondta, miközben futásnak eredtünk.
Végignéztem a kócos haján.
- Te sem úgy nézel ki, mint akinek volt ideje megfésülködni, szöszi. - ugrattam.
A kapu zárva volt, így kerítést másztunk. Lóhalálában törtünk be a terembe, és azt sem vártuk meg, hogy a tanár a kopogásunk után kiszóljon.
Alighogy beléptünk, a biológiatanár rikácsolni kezdett:
- Kovács és Péterffy! Elegem van abból, hogy maguk ketten mindig az órám legvégén táncolnak be! - sipította. - Az órák után itt maradnak takarítani!
- MI? - “E” hangja felért egy sikoltással.
- Jól hallották… most üljenek le a helyükre.

Sokkal-sokkal később:
“E” és én nekikeseredetten néztünk végig a termeken. Nekünk kellett leszedni a rágókat a padokról, ablakokat pucolnunk, és nem oda illő dolgok után kutatnunk.
Az utolsó teremben egy szempillaspirálra akadtunk. “E” kuncogva beállt a tükrös szekrény elé, és gondosan elkezdte kimázolni a pilláit.
- Oda nézz milyen csinos vagyok! - vágta pózba magát, majd rám kacsintott.
- De hülye vagy! - nevettem.
- Kezdjek félni, hogy engem is lesmárolsz? - kérdezte incselkedve, majd azonnal futásnak eredt.
A tábláig kergettem, ahol beleszaladt a felmosó vödörbe, aminek a tartalma a padlón landolt, aztán a táblatörlő szivacsba, amiből a krétapor elárasztotta a levegőt.
- Ajaj… - kaptam a számhoz.
“E” levegő után kapkodott. Rohamosan köhögni kezdett.
Villámgyorsan ott termettem előtte, ámde megcsúsztam a kiömlött vízen, és mindketten elterültünk az egyik padon. Előkaptam a zsebemből a saját asztmapipámat, és a szájába fújtam. Ő letüdőzte, majd végre csillapodott a rohama. A könnyei is kifolytak, és a cucc, amit magára kent, nem volt vízálló, így tisztára úgy nézett ki mint egy panda.
Már éppen megnyugodtam volna, amikor ő felült, és három apró gyógyszerszem hullott ki a zsebéből.
Eszeveszetten kapkodott a bogyók után, de én gyorsabb voltam nála.
- Ez meg mégis mit jelentsen? - mutattam felé a kis pirulát.
- Aaa... az csak fájdalomcsillapító! - dadogta.
Láttam rajta hogy hazudik.
- “E”, nekem azt mondtad, hogy fél éve nem drogozol! - kiabáltam kétségbeesetten.
- Mert nem is!
- Mi van?! Akkor ez a három tabletta meg mi?
- Nem fogom bevenni… Sajnálom. - mondta halkan, lehajtott fejjel.
- Sajnálhatod is. - mondtam dacosan, a könnyeimet nyelve, majd elrohantam.

Kifutottam az utcára, miközben makacsul dörzsölgettem a szemem,hogy ne sírjak. Tudtam, hogy “E”- nek voltak drogproblémái, de megesküdött rá, hogy már leállt vele. Hazudott volna? Talán tényleg övé a drogsi?
Drága naplószerű jegyzettömb! Ismét lövésem sem volt arról, hogy mihez kezdjek.
Csak rohantam, miközben könnyek áztatták az arcomat.
Az érzéseim automatikusan a rakpart felé irányítottak. Lehunyt szemekkel, zokogva rohantam, nem is láttam merre. Hirtelen egy szempillantás alatt elvesztettem az egyensúlyomat. A szemeim villámgyorsan kipattantak, és észbekaptam. Megcsúsztam a parton lévő nagy köveken, és zuhanni kezdem…
Azonban, nem azt éreztem, amire számítottam. Puhára estem.
Alig tudtam kinyitni a szemem, mindenem fájt. Egy pillanatra mintha elájultam volna. Egy ismerős, mély hang rángatott vissza a valóságba.
Ijedten meredtem magam elé.
- Miért mindig így kell összefutnunk? - kérdezte az ismerős hang tulajdonosa fájdalmasan.
- "M", te vagy az!? - visítottam. - Sajnálom!
Azonnal felpattantam ahogy megláttam, hogy ráestem szegénykére.
- Semmi gond! - állt fel mosolyogva, majd leporolta a térdeit. Aztán meglátta az arcom.
- Ó, ne! Te meg miért sírsz? Megsebesültél? Fáj valamid?
Csak a fejemet tudtam rázni, miközben ő adott egy zsepit, és leültünk.
- Hát akkor meg mi a baj? - kérdezte aztán. - Bántott valaki?
- Nem… egy barátomról lenne szó. - kezdtem bele, de aztán egy fangörcs kupán billentett. - Mármint… nem hiszem, hogy érdekelnek a hül.ye kis problémáim. - vihogtam zavartan.
- Ugyan… - mosolygott, majd intett, hogy folytassam.
- Egy nagyon jó barátom egy jó ideje leszokott a drogokról… de ma találtam nála néhány tablettát…azt mondta nem fogja bevenni. De nem tudom mit higgyek.
- Ha ilyen jó barátod, akkor biztos nem hazudna neked. - mondta.
- Jó, de tudod a függők milyenek… - mondtam barátságtalanul, de azonnal meg is bántam. - Mármint… én sem vagyok tökéletes, de…
- Szerintem te tökéletes vagy. Úgy vagy jó, ahogy vagy.
A szemében őszinteség csillogott. Nem is tudtam, mit mondjak.
- Hát…köszönöm. - csak ennyire futotta.
- Nézd. - kezdett bele. - Ha a haverod tényleg megbecsül téged, és ér neki ennyit a barátságotok, akkor betartja az ígéretét. - kacsintott, én pedig megint nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.
A negatív érzéseim rögtön elpárologtak.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.