Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9.rész

2015.03.20

Kedves naplószerű jegyzettömb!

Utálom a közmunkát. De Kristófkát még annál is jobban utálom. (Ő direkt nem kap trendi álnevet, mert még erre sem méltatom.)
A mai nap, azaz március 15.-én egy gazdag család porontyára kellett vigyáznunk.
A csapatfelállás a régi volt, így “E” is velünk tartott, de egy jó ideig nem is néztünk egymásra.
“S” is útra kelt velünk hajnalok hajnalán, mert úgy éreztem, kevesen leszünk egy akkora házhoz.
“S” azt mondta, reggel kaptunk egy telefont, hogy nem csak egy gyerek lesz, hanem még a haverjai is…
Pár perccel később:
…és így találtam magam egy visítozó gyereksereg kellős közepében. Visszaszámláltam a perceket az életemből.
Ja nem, nem utálom én a kölyköket. Csak némelyik példány olyan sötét, hogy egy vödör szén hozzájuk képest atomvillanás… pont mint Kristófka és barátai. Arról nem beszélve, hogy ha nekem ilyen gyerekem lenne, én zsákban hordanám az iskolába.
Címet adtam az arckifejezésünknek, amit akkor produkáltunk, mikor beléptünk az ajtón: “Jöttünk, láttunk, visszamennénk. „
De sajnos nem tehettük, szóval a többiek velem együtt kezdték el felidézni, hogy milyen jó is volt a földi lét.

Egyszer csak egy nő jelent meg.
Alig bírtam visszatartani a röhögést. Akkora foga volt, hogy simán kitudta volna harapni a pókot a sarokból.
- Maguk a közmunkások? - kérdezte bájologva.
Kedvem lett volna visszaválaszolni, hogy “Nem Spongyabob, mi Patrikot keressük!”
Elmondta, hogy megbeszélésre kell mennie az ügyvédjével, és hogy addig nekünk kell vigyázni az idió…ööö…mármint az aranyos kis kölykökre, és még ki is kell takarítanunk.

Úgy éreztük, talán lenyugszanak, ha kivisszük őket az udvarra. Öten alig bírtunk velük.
Minden szép és jó volt, amíg “K”- nak fel nem tűnt egy igencsak hatalmas probléma.
- Srácok…Kristófka hol van?
Mindnyájunkban megállt a vény ketyegő.
- Én megnézem odabent, ti pedig kutassátok át az egész udvart! - adtam ki az utasítást, majd a házban is termettem.
Felfutottam a hosszú lépcsőn, majd megálltam a fiú ajtaja előtt. Magam sem tudom mire számítottam, mielőtt benyitottam volna. Focisták képeivel teletűzdelt falakra, netán egy hatalmas monitorra vagy plazmatévére?
Amikor kitártam az ajtót, nem várt látvány fogadott.
A falak televoltak “M” képeivel!
Lesokkolt a látvány, pontosan úgy, ahogy én sokkoltam Kristófkát.
- Te meg mi a frászt keresel itt? - üvöltött rám. - Ide nem teheti be a lábát senki, ez a dolgozószobám!
- Oké, oké nyugi már! Mit keres itt ennyi kép “M”- ről?
Visszavett a stílusából. Szinte félve, halkan kérdezett:
- Te…te is ismered őt?
- Naná! - vigyorogtam. - Én vagyok a legnagyobb  rajongója!
A pillantása megint lángolni kezdett.
- Ó, valóban?
- Valóban. - válaszoltam vissza dacosan.
- Jobban teszed, ha leszállsz róla, különben…
- Különben mi? - vágtam a szavába. - Félnem kéne egy magadfajta tizenkét évestől?
Hirtelen elvörösödött a feje, és kidobta az egyik székét az ablakon. A szilánkok szerteszét hullottak a padlón.
Aztán elindult felém.
- Még most sem félsz?
Álltam a pillantását.
- Nem. - feleltem magabiztosan.
A következő pillanatban “E” rontott be az ajtón, majd pár pillanattal később a többiek is.
- Roni, minden rendben? - kérdezte “E” lihegve. Láttam rajta, hogy sietett.
- Egy széket láttunk kirepülni az ablakon! - csatlakozott “K”.
Kuncogva bólintottam. Hosszútávon soha nem tudtam haragudni “E”-re , az az igazság.
- Semmi gáz, csak Kristófka hiszti rohamot kapott! - nevettem, mire a kisrác nekem ugrott.
A hangzavarból arra következtettem, hogy az udvaron maradt nővéremnek, és “F”-nek esélye sem volt visszatartani a kölyköket, így azok beviharzottak, és rám támadtak, mintha Kristófka telepatikus úton küldött volna nekik utasítást.
Egy szempillantás alatt tömegháború kerekedett. Mindenki-mindenki ellen, egy igazi, dátumhoz illő forradalom. Nesze neked március 15.

Végül félrevonultunk tanácskozni. Jobbnál jobb ötleteket kaptam, hogy hogyan szívassuk meg őket.
Itt vannak azok, amiket meg is csináltunk:
- Fóliát tettünk a vécéülőkére.
- Kristófka fogkeféjével sikáltuk ki a vécét.
- Össze pillanatragasztóztuk a fülhallgatóját. (Ezt végül nem vetettük be, túl veszélyes.)
Miután ezekkel kész voltunk visszavonulót fújtunk. (Hahaha, persze. Csak anyuka hazajött.)
Kristófka bevallotta, hogy ő törte ki az ablakot. De ahhoz nem tudom mit fognak a szülők szólni, amit a fürdőszobában találnak…
Nem volt okom az aggodalomra. Öt ilyen bajtárssal az oldalamon bármire képes vagyok.
A buszon “E” mellém ült.
- Kidobtam az összeset. - mondta.
Büszkén rámosolyogtam, majd láttam, hogy a kisujját nyújtja felém, mint az oviban szokás.
Összeakasztottuk az ujjainkat, majd mindketten nevetni kezdtük.
- Végre vége a napnak! - mondta sóhajtva, miközben fáradtan hátradőlt az ülésen.
- Ja…ráadásul az a nyamvadt jóslat egy szóval sem említette Kristófkát… - motyogtam.
- Tessék? - nézett rám értetlenül.
- Semmi. - legyintettem. - Gyere, nehogy elfelejtsünk leszállni!

Később:

- Na, milyen volt a közmunka? - kíváncsiskodott anyu, amikor én, a nővérem, és “E” beléptünk az ajtón.
Nem néztem rá, csak felakasztottam a kabátomat a fogasra.
- Hulla fáradt vagyok, a lelkemet meg ott tartották fogságban, szóval ne ijedj meg, ha esetleg kétszer jövök be a bejárati ajtón. - mondtam komoly képet vágva, a többiek pedig felnevettek. Aztán benéztem a nappaliba…
Anya a fotelban ült, a kanapén pedig egy fiatal, hosszú, szőke hajú nő foglalt helyet… és Ő.
Ahogy megpillantottam a torkomban kezdett dobogni a szívem. Nem értettem az egészet. A kanapén ült, kezében Sonic-al, a csivava kutyusommal… és ugyan olyan meglepetten bámult rám, mint én rá.
- Ó, mi ez az arc? - nevetett ki anyu. - Úgy nézel mint aki szellemet látott!
“S” már pukkadozott a feltörő nevetéstől, “E”pedig értetlenkedve figyelte, hogy mi ilyen vicces.
- Bemutatom neked egy nagyon régi barátnőmet, Viktóriát! - mutatott a szőke nőszemélyre, aki odajött hozzám és kezet nyújtott.
- Örülök hogy megismerhetlek. - mosolygott. - Tényleg olyan csodaszép vagy, ahogy anyukád mesélte.
Elpirultam. Éreztem, hogy a szívem majd’ kiugrik a helyéről, szinte zakatolt.
- Gyerünk, kisfiam, mutatkozz be te is! - nézett “M”-re.
Szinte láttam magam előtt az arckifejezésemet. Úgy éreztem, le kell ülnöm, különben ott ájulok el a nappali kellős közepén. Ő AZ ANYJA???
Kedvem lett volna sírva fakadni. Vártam, hogy közölje a tényt, hogy mi ismerjük egymást.
- Nem szükséges anya.
A nő kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Ugyanis én és Roni ismerjük egymást. És a nővérét is ismerem. - mosolygott rám.
Anyával -, akinek ekkor esett le a tantusz - összenéztünk.
“M” megütögette maga mellett a kanapét, hogy nyugodtan üljek le.
Amikor helyet foglaltam, éreztem hogy az arcom egyre vörösebb, amit “M” is észrevett.
- Rendbejöttek a dolgok a haveroddal? - súgta oda nekem.
Lopva “E”- re pillantottam, aztán elmosolyodtam. - Igen. Határozottan igen.
- Megmondtam, hogy minden rendben lesz. - mondta mosolyogva.
Különös érzés kerített a hatalmába… olyan volt, mint egy teljesen új élet kezdete. Egy új fejezet egy könyvben.
Valami közeledett. Valami, ami miatt kíváncsiság fogott el. Aztán eszembe jutott a jóslat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.